2013. május 28., kedd

kamasz etika

Lelepleztem a nagylányom. Vagy legalábbis megfejtettem azt a vezérelvet, ami alapján a döntéseit meghozza, ami jelenleg az egész etikai rendszerét meghatározza. Azt hittem valami bonyolult dolog lesz, de mégsem az. Egyszerű: Mindaz nyilvánvalóan jó és a döntésekben követendő irány és elv, ami a szüleimet bosszantja és idegesíti, míg mindaz rossz, káros és elutasítandó, amit a szüleim javasolnak, vagy amit örömmel vennének.

Ez annyira szilárdan képezi a döntései etikai alapját, hogy amíg egy-egy témában nincs egészen tisztában a véleményünkkel, addig ott a szükséges ellentétes döntést sem képes meghozni. Nagy a kísértése a negatív pedagógiának, de annak nagyon ellene vagyok, szóval tartom magam a jelen helyzethez. Bár a következő években semmi javulás nem várható, nem is beszélve a majd mellé-kamaszodó testvérekről... Jahahaaaj...





2013. május 27., hétfő

álom világvége

Veled is előfordul, hogy egy álom annyira természetes és valóságos, hogy amikor felébredsz, még percekig az álom tűnik a valóságnak és ami ott az ágyikóban körbevesz, az hozzá képest egészen valószerűtlen, álomszerű?

Több napot éltem át álmomban, hosszan és részletesen, annyira minden a helyén volt, hogy most az ébredés után jó félórával is megdöbbenek, hogy hogyan lehetett egy álom ennyire tökéletes. És nyugodt. Semmi futás, most nem is repültem, semmi kavargó képek, csak logikus események, higgadt emberek sora. Az a baj, hogy ahogy lassan teljesen felébredek, érzem, hogy a tudatomból folyamatosan hullanak ki az álmom emlékei, percről percre egyre kevesebbre emlékszem. Azért is gondoltam, hogy gyorsan papírra vetem, amit még meg tudok markolni.

A világvégét álmodtam. Amikor megszűnik minden élet, legalábbis emberi élet a Földön. Valamikor hajnali négykor történik. Pontos részleteket nem tudok, de valami csillagászati dolog. A Nappal vagy a Föld bolygóval kapcsolatos. Szóval nem az ember tehet róla.

Előző este még megnéztük a naplementét, vagyis már belenézni nem tudtunk, vakító ezüstfehér fénnyel ragyogott még alkonyatkor is. Lindával egy toronyház tetején álltunk, fogtuk egymás kezét, emlékszem a nyugalomra, ahogy a megváltoztathatatlan végzet bennünk is előhozott valami nemes emberi méltóságot. Emlékszem, hogy akkor ott nagyon szerettük egymást. Gyerekeink is csendesen játszottak körülöttünk, sőt egy kisbaba ikerpárunk is volt, egy nagy babakocsiban, furcsa egyszótagos nevekkel, de nevükre már nem emlékszem.

Talán valami lehetett a levegőben. Ugyanis mindenki nyugodt volt. Nem volt pánik, fosztogatás erőszak. Az emberek nem voltak kábák vagy benyugtatózottak, egyszerűen csak békések, szelídek. Miután megcsodáltuk a ragyogóan éles fényű csillagokat, a holdtalan éjt, levonultunk az eléggé kihalt toronyház egyik szobájába. Pár emberrel találkoztunk útközben, idegenekkel, köszöntünk egymásnak. Takarókat szedtünk össze, tudtuk hűvös lesz, egy ideje nincs fűtés. Letelepedtünk a fotelekbe, kanapékra, hugomékkal és jópár barátunkkal együtt. És beszélgettünk. Visszaemlékeztünk életünk, a világ boldog pillanataira. Sorban mindenki mesélt valamit. Semmi harsány nevetés, csak valami nagyon szelíd öröm. A gyerekek valahol a házban játszottak, nem aggódtunk. Semmilyen média nem működött már, sem tv, sem rádió, sem internet. Nem hallatszott a forgalom sem, egy nagyvárosban szokatlan, de békés csend honolt. Aztán megszűnt az áram is. A hirtelen beálló - tudtuk immár végleges - sötétben sem volt semmi nyugtalanító. Szemünk megszokta lassan a halvány csillagfényt, de így is nagyon sötét maradt. Tapogatózva átmentem a másik szobába, hogy ellenőrizzem, az ikrek békésen alszanak...

Egy dolog azért foglalkoztatott, emlékszem. Hogy fájni fog-e. De valamiért, nem tudományos alapon, inkább csak lelkileg biztos voltam benne hogy nem. Annyira mélyen reméltem, hogy a vég csak annyi lesz, hogy elalszunk, hogy az álombeli tudatom ezt akkor ott tényként könyvelte el.

Nagyjából már csak ennyire emlékszem. Azt hiszem a naplemente előtt is történtek dolgok, a városban járkáltunk, meg a házban is találkoztunk más emberekkel is, sőt éjjel a város utcáin is néztünk valamit, de a részletek homályosak már, egyre homályosabbak. Pedig egy órája a valós tudatom számára még a valóságnál is valóságosabb volt az álmom...




2013. május 25., szombat

top5 ragyogó mellékszereplők

Alábbiakban a kedvenc öt zseniális filmes férfi mellékszereplőmet rakom sorba. Sajnos a filmek zömében egy, magát a filmet is tönkrevágó "vicces figura" szerepel, ennek archetipusa JarJar Winks, mindenesetre a végeredmény siralmas. De természetesen mint mindig, itt is a kivételek erősítik a szabályt. Jöjjenek hát eme tündöklő kivételek. A védjegyük, hogy valami hihetetlenül tökéletesen összepasszol a szerep és színész, nyilván a színész maga is zseniális benne.
Ez mindig az épp aktuális véleményem, persze nincs kőbe vésve.

  1. Hannibal King (Ryan Reynolds) - Blade: Trinity (2004)
  2. Mr Collins (David Bamber) - Pride & Prejudice (1995)
  3. Alan Rickman (színész) legalább három szerepben: Metatron - Dogma (1999), Colonel Christopher Brandon - Sense & Sensibility (1995), Sheriff George of Nottingham - Robin Hood: Prince of Thieves (1991)
  4. Jeffrey Goines (Brad Pitt) - 12 Monkeys (1995)
  5. Kimball Cho (Tim Kang) - The Mentalist (2008-)



2013. május 24., péntek

2013. május 23., csütörtök

barátság (főnév)

A barátságon gondolkodom. Nincs vázlatom, nincs prekoncepcióm, ez most tényleg gondolatömlés, sejtelmem sincs mi lesz belőle. Nulladik szinten a közhelyes mondás jut eszembe: Isten a barátokkal kárpótol a családtagokért. Amiben azért van valami...
  • Azt hiszem, a barátság valami fontos dolog. Gyanítom, hogy az emberi élet - talán semmilyen élet? - e nélkül nem is igazi élet. Közhely, hogy a haverokkal lehet jót marhulni, de a barátság valami sokkal fontosabb. Norvégiában olyan felszínesnek éreztem a barátságokat ahhoz képest, ahogy az én fejemben él ez a fogalom. Az észt ösztöndíjas társam viszont egyenesen úgy határozta meg, hogy a barátom az, akivel ha valami végzetes történik, akkor biztosan tudhatja, hogy onnantól majd én gondoskodom a családjáról. Ez nagyon erős így, mégis azt mondhatom, hálás lehetek az Úrnak, hogy van ilyen barátom.
  • Azt hiszem, a barátságban fontos tényező a hasonló gondolkodás, a működő kommunikáció, a fél szavakból is megértjük egymást érzés. Nem hasonló stílusról vagy hasonló véleményekről, világnézetről van szó, csak arról, hogy tényleg képesek vagyunk megérteni egymást. Még az ellentétes véleményeket is.
  • Azt hiszem, szintén fontos tényező a sztori, a történet, a történelem. Mindaz, amit együtt átéltünk, amin együtt keresztülmentünk. Az időtényező. A közös emlékek valós kötődést eredményeznek.
  • Azt hiszem, fontos tényező még a tisztelet. Ha valakit, akkor a barátomat egészen olyannak szeretem, amilyen. Megbántódhatok, megsértődhetek, de a barátot megváltoztatni biztos nem akarom. Előbb szűnik meg a barátság, minthogy átalakítanám, a saját képemre formálnám.
  • Azt hiszem, a számomra különösen neurotikus része a barátságnak a segítés. Szeretném hinni, hogy a barátom tudja, hogy mindig számíthat rám. Én kisebb szívességeket szívesen kérek barátoktól, de emiatt mindig lelkiismeretfurdalásom van, egészen addig, amíg én nem tudok valahogy az ő segítségére lenni. Tudom ez a méricskélés olyan materialista dolog és szemben áll a barátság minden idealizmusával. Mégis rettegéssel tölt el a tartozás bármilyen értelmű fogalma.
  • Azt hiszem, a legnehezebb a barátságban, hogy a legritkább esetben teljesen egyenrangúan kölcsönös. Amennyire én látom, egészen ritka eset az, amikor az egyik ember legjobb barátjának tartja a másikat, akkor a másik is az egyiket. Egy ilyen barátságom van. De van pár olyan, akiket szintén legjobb barátomnak tartok, de tudom, hogy a számukra én közel vagy messze nem vagyok ilyen fontos. És olyanról is tudok, aki számára talán én vagyok a legjobb barát, de számomra egy fokkal azért lejjebb van. Mondjuk. 
  • Azt hiszem, a barátságnak azért vannak fokozatai. Az esetleges haverkodás és a fenti észt barátság-definíció közt vannak szintek. De talán ez is rendjén van. Amikor nem mondható el, hogy minden egyes komponens tökéletesen passzol, akkor egyik-másik erős megléte miatt mégis életképes és értékes tud maradni egy barátság. Ha nem is a maximális szinten.
  • Azt hiszem, a barátság a definiálgatás végén mégiscsak valami irracionális dolog. Annyi a kivétel, a mégis, hogy végül a szabálytalanság tűnik szabálynak. Emiatt talán több nem is mondható el, mint hogy a barátság ajándék. Nem hozható létre, nem vehető a boltban, véletlenül kapjuk. Hála érte, hogy van.
  • Azt hiszem, a barátság része, folyománya, hogy vágyódunk a barátunk társaságára. Hiányzik. Ez talán egyben a barátság pecsétje, igazolása is. Ha hiányzik, akkor barát.
  • Azt hiszem, számomra a barátság sokszor csak kilátástalan vágyódás. Hivatásom révén sok különleges emberrel is találkozom, és bizony van köztük olyan, aki kapásból lenyűgöz, szinte azt mondom, mit nem adnék érte, hogy a barátomnak mondhassam. De nincs sztorink, nincs távlat, nincs kölcsönösség, egy pillanatra összesodor minket az élet, egy kazuálé, egy esemény, megadatik egyetlen csodás beszélgetés és ennyi, nincs, nem is lehet folytatás. A pillanaton kívül nincs metszete az élet-köreinknek. És a pillanat-metszet csak nagyon-nagyon ritkán elég, egyszerűbb azt mondani, soha.
Azt hiszem fogom még javítgatni ezt az írást... Mindenesetre van még min gondolkodni.


2013. május 22., szerda

katona vagy barát

A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,16-20.)

A.) A missziói parancs az parancs a javából. Jézus nem viccel. Most aztán megtudjuk hogyan kell jó katonának lenni Krisztus seregében. Ő a parancsnok, mi pedig hittel felfegyverzett zsoldosai vagyunk. Jézus eligazítást tart, szigorúan kijelöli ennek a helyét, ahol az egysége időre meg is jelenik. Meglátják a parancsnokot és a neki járó illő tisztelgéssel üdvözlik. De Jézus észreveszi, hogy kis bizonytalanság van a harci szellemben. Eléjük lép, csizmasarok összecsattan, átható dörgő hangon közli a direktívát: "Parancsnoki tekintélyem, hatalmam eredete megkérdőjelezhetetlen! A vak engedelmességen kívül nincs más alternatíva!" És Jézus főtiszt kiosztja szigorú felszólító módban az egység számára a konkrét parancsokat, a négy fázisból álló küldetés után ott a nyomaték: a parancsuralmi tekintély egyetemes, amit én parancsoltam, az mindenkire vonatkozik! Végül pedig jöhet a fenyegetés, hogy a tizenegy tagú egység biztosan összekapja magát: Mindenki mindig szemmel lesz tartva, nincs sumákolás, de lesz számonkérés! Csapat! Tiszteee-legj! Oszolj!


Vagy.


B.) Jézus búcsúzik. Persze mind tudjuk, hogy Jézus él, feltámadott Úrként velünk van. De az a profán evilági, közvetlen testi együttlét a barátaival a mennybemenetellel mégiscsak csak megszűnik. Ezután nem néznek többé egymás csillogó fekete szemeibe, nem hallják egymás tanító vagy éppen kétkedő hangját, nem ölelik egymást izmaik valós szorításával...

Jézus egy szép helyet választ a búcsúzásra, hegytető, kilátás, zöldellő rét és naplemente. Megjelenik a tizenegy előtt, akik átérzik a búcsú megrendítő szomorúságát, térdük és lelkük egyaránt megroggyan. Jézus szívből sajnálja őket, nem kívánja nekik az elválás fájdalmát mindazok után, amin együtt keresztül mentek. Igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, elmondani azért, hogy csillapítsa bennük ezt a sajgást. A vigasztalás első mondatával, a neki adott minden hatalommal meg akarja győzni a barátait, nem a sors vak szeszélye dobálja őket a hullámain, nincs minden reménytelenül elveszve, ez nem a vég, sőt, a kulcs az ő kezében van. Bármi megtörténhet és meg is történik. Maga a missziói parancs meg mintha csak azt jelentené: Nehogy nekem összezuhanjatok! Fontosak, értékesek vagytok, egyenként, személy szerint! Tovább kell menni, nagy dolgok várnak még rátok, és ezekben senki sem tud titeket pótolni. Pont rátok van szüksége a világnak, pont azért akik vagytok... És a búcsúzás vége a legérzelmesebb. Minden örök elválás, haldoklók és elszakadók legszebb búcsúja ez. Minden alkalommal, amikor eszedbe jutok ott leszek veled. Ha megőrzöl a szívedben, fájni fog ugyan a hiány, évek múlva is belesajdul, de a szeretetünk megmarad. Emlékek útján kézenfogva sétálhatunk, beszélgethetünk, amíg csak élsz...




2013. május 20., hétfő

álmos pünkösd

Úgy illene, hogy Pünkösd a lángolás ünnepe legyen. Tűz és lélek, energia és extázis. Valami új kezdet, indulás, a rövidtávfutó startvonalon megfeszülő izmainak a sebesség-robbanása, ahogy eldördül a startpisztoly...

Számomra már jópár éve egyfajta különös, bágyadt és melankolikus ünnep lett Pünkösd. És már lelkiismeret furdalásom sincs miatta, pedig sokáig szégyelltem magam. Két éve Fóton egy lány szívbemarkolóan szép darabot játszott egy hegedűn. Ünnepi csinnadratta helyett a dallam bús-gyönyörű hangjai töltötték be a templomot és a szíveket. Belőlem a pünkösdi lelkiismeret furdalás utolsó törmelékét, homokszemeit is kimosta. Most már meggyőződésem, hogy így jó, így van a helyén.

Jogosan elfáradtunk. Ünnepek egymásután, nagyhét és Húsvét, anyák napja és konfirmáció. Egyházmegyei meg kerületi csendesnapok, fesztiválok. Témazárók, vizsgák és zárthelyik, utolsó nekirugaszkodás a lehető legjobb évvégi bizonyítványért. Érettségi és ballagások. Zárszámadások és adóbevallások. Munkahelyen is behozni minden lemaradást, hogy jobb lelkiismerettel vehessük ki az összegyűjtögetett nyári szabadságot. Nem is beszélve a kerti munkáról, ami minden nap adódik, ha más nem, hát a gaz mindig gyorsabban nő mint a haszonnövénykéink.

De talán kell is egy kis kifáradás, egy kis kényszerű lassítás. Beülünk a templompadba, minden olyan nyugis, minden olyan békés, kerülget az elbóbiskolás. Mintha maga Pünkösd masszírozná lágyan a vállunk, a nyakunk, és suttogná a kérdéseit a fülünkbe: Hova rohansz?... Mi után futsz?... Mibe fekteted az időd, az energiád, a szíved?... Szerintem, ha elkezdünk dolgozni a válaszokon, már a legjobb úton járunk.

Azt hiszem Pünkösd leginkább elmélkedés, elgondolkodás. Amolyan honnan jövök, hová tartok dolog. Mindaz ami mindeddig történt, mit jelet majd az elkövetkező számára. Az egész Jézus-történet hogyan kapcsolódik bele, hogyan fonódik szálanként bele az én életem folyamába.

Pünkösd liturgikus vöröse nem is perzselő tűz, inkább az ereinkben csendben lüktető vér, az élet, a mi életünk folytonos áramlása, a bennünk basso continuo-ként lappangó dömdödöm.




2013. május 19., vasárnap

SJST

(Előszöris a nyafi: Írok én mindennap valamit, de sajnos a színvonal igazán említésre sem méltó. Az ilyen lelki hullámvölgyek esetemben nem hozzák ki belőlem a Camust vagy Kafkát, agyam simán csak valami szellemi posvánnyá olvad, a gondolatok meg cuppogva elmerülnek. De azt hiszem jó is ez így, nem kell mindent "publikálni", amit meg mégis, azért kifejezetten kérem a bocsánatotokat és a türelmeteket.)


/K. Vonnegut: Gépzongora. Maecenas, 2006. 342. o./





Halyard ex-doktorral együtt én is ezen tűnődöm. A fenti egy mondatban állati jól megfogalmazott megállapítás az örök emberi vívódásunk a' priori kategóriája: Vajon jól döntöttem? Vajon nem én rontottam el? Vajon tehettem egyáltalán bármit, hogy ne így történjen?

Mondanám, hogy "Az az érdekes, hogy...", de pont az benne a pláne, hogy annyira mindennapi, hogy nem is érdekes... szóval az egyik nap még minden a legnagyobb rendben, reményteli a jövő, ott a hajnalpír, végre összeállnak dolgok, elrendeződnek a gondok, kiteljesedni látszanak a lehetőségek. A következő nap meg jön két telefon meg egy levél, és hirtelen minden összeomlik, vagy inkább épp az ellenkező kép érzékletes, a horizontot feltáró leomlott falak visszaépülnek, újra körbevesznek, bámulhatom megint a labirintusom színtelen vakolatát...

Persze tudom, hogy még a múlt is illúzió, nem beszélve a jelenről, a jövő meg aztán főleg. De mint illúzió mégiscsak léteznek, valósak, hatnak ránk, tényezők. A jövő meg szerintem nem más, mint egy kusza extrapoláció, melyben a múlt pontjait összekötöd a jelen pontjaival és meghosszabbítod. Ezek a félegyenesek rajzolnak meg végtelenbe vesző tágas horizontot, vagy éppen marcona kövekből felépült falakat.

Az újjászületett falak tövében gubbasztva pedig én is az emberi létezésnek a szabad akarat szegényes lehetőségeit jócskán meghaladó automatizmusain tűnődök. Mintha a kilátástalanság valami idétlen amcsi szülinapi bulit játszana, előugrik a kanapé, a fotel, a tv, a szobafenyő, a konyhaszekrény, a kamraajtó és a lépcsőforduló mögül azt kiáltva: Meglepetés!

Van egy kedves barátom, mostanában ha írok neki, a neve után biggyesztem az EPJ megjelölést is, olyan szerzetesrendi stílusban. Elnök-püspök jelölt. Kitaláltam a sajátomat is. Sajnos négy betű lett, még töröm rajta a fejem, hogy lehetne valahogy háromba sűríteni. Novotny Dániel SJST. Semmiből jövök, semmibe tartok.




2013. május 16., csütörtök

öq vallomás

Amit az alábbiakban megfogalmazok, az tökéletesen szubjektív véleményem, saját látásmódom, könnyen el tudom képzelni, hogy akár köszönő viszonyban sincs a valósággal. Mindenesetre én magam így élem meg.

Szeptember óta abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy a Fóti Ökumenikus Általános Iskola és Gimnázium (öq) tanári karába tartozhatok, legkisebbként ugyan, de mégiscsak. Két osztályban (9. és 11.) összesen négy tanítványom van. Ami az én szempontomból remek, könnyen megvalósítható a személyes kapcsolat, az órák jó hangulatúak és haladni is könnyű az anyaggal. Azt hiszem külön mázlim van velük, mind a négyen, egyenként nagyon szerethetők, értékes kis emberek. Ugyanakkor tagja lehetek a tanárok testületének is, kapok és szívesen vállalok extra feladatokat, örömmel beszélgetek a tanárokkal is, sőt néha nagyon érzem, hogy nekik is nagy szükségük van egy-egy jó szóra.

Magával az iskolával kapcsolatban ezek az érzéseim kettősek. Az emberek, gyerekek és tanárok, nagyon szerethetők, sok értékes lélekkel, áldozatos elszánással és hivatástudattal, valódi emberi értékekért való küzdelemmel találkoztam. Engem egyből nagy szeretettel fogadtak és könnyen a nagy család része tudtam lenni. Mintha egyből átláttak volna a furcsaságaimon és talán, mint ahogy egy jó pedagógushoz ez így is illik, egyből elérték a bennem mélyen rejtőző értékeket. Aminek az lett a hatása, hogy én is lubickolok ebben, meglehetősen introvertált létemre szívesen beszélgetek mindenkivel, kísérletezem pedagógiai módszerekkel, próbálom a saját üzenetemet különböző módokon közvetíteni.

Mindezek mellett a szervezeti politika újra és újra kiborít. És ez ebben az iskolában különösen kemény. Négy egyház képviselői fújják egyházaik saját lemezeit, az igazgatótanács állandó csatatér, miközben az iskolavezetés nem csak a folyton változó állami direktívákkal, hanem felfele (igazgatótanács) és lefele (tanári kar) is egyszerre harcol. Körök és pártok vannak. És ez a helyzet újra és újra sajnos csúnya lelki rombolásokhoz vezet.

Az öq gimi a nyomorúságos anyagi körülmények ellenére jó társaság lenne. A különböző egyházak szíves örömest felekezeti iskolát csinálnának az öqból, ezzel ígéreteik szerint meg is szüntetnék ezeket a nehéz körülményeket. Az iskolavezetés viszont kitart, szerintem helyesen, csak azért, hogy a most meglévő keresztény, de mégis nyitott szellemiséget fent tudja tartani. Szóval önként vállalt szegénység az elveink megőrzéséért. Szép szentferenci szándék. Viszont egy dolog nagyon kell ehhez. Nagyon vigyáznunk kell egymásra. Tanárok és gyerekek. Iskolavezetés és beosztottak. Ha nem jön a pénz, és legfelül sincs összhang, akkor csak a szeretet marad. De az nagy dolog, főleg egy ilyen kis közösségben. Mindennek értelmet tud adni. Borzasztó fontos, hogy megbecsüljük egymást, és ezt a megbecsülést éreztessük is a másikkal. Főleg azokat megbecsülni, akik már életük nagy részét ennek az iskolának szentelték.

2013. május 14., kedd

top5 filmes idézetek

Alábbiakban a kedvenc öt filmes idézetem szerepel, amiket a mindennapokban is szoktam használni, idézni. Aki nem ismeri az adott filmet, nyilván nem nagyon érti az idézetet sem, de csak azt tudom mondani, gyerünk meg kell nézni.
Ez mindig az épp aktuális véleményem, persze nincs kőbe vésve.

1. "Én ebben hiszek!" - Loki (Matt Damon)
    "Ez mit jelent?" - Bartleby (Ben Afflek), Dogma (sok duma miatt remek magyarul)
2. "No, not that shit again!" - Billy Mack (Bill Nighty), Love Actually (Igazából szerelem)
3. "Ignorance is bliss." (A tudatlanság áldás.) - Cipher (Joe Pantoliano), The Matrix
4. "Guns don't kill people, people kill people." - Silk (DMX), Romeo Must Die
5. "Hol? A nyúlon túl?" - Arthur király (Graham Chapman), Gyalog Galopp (ez annyira magyarul - alámondással - maradt meg bennünk)

Ebből is lenne még bőven, Brian élete, Star Wars, Snatch (Blöff), The One, Blade: Trinity, stb... Lehet mégis mindig simán menne a tíz...



2013. május 13., hétfő

ítélet a generációkon

A pusztai vándorlás negyven évének magyarázataként Meribá vizeinél Isten ítéletet mond a generációk felett (4Móz 20,1-13 - főleg az utolsó két vers). Ahogy Mózes és az Egyiptomból menekülő nép előtt szétválasztotta a Vörös tengert, Meribá vizeinél Isten a generációkat választja ketté, lesznek öregek és fiatalok, pontosabban akik emlékeznek Egyiptomra és akik nem. Az ítélet szerint az előbbieknek - szépen fogalmazva - le kell morzsolódniuk, az ígéret földjére csak az utóbbiak mehetnek be, az új élet csak a pusztában születettekkel tud elkezdődni.

Különös ügy ez a nosztalgiával. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a múlt mindenképpen megszépül, hogy az emlékek feltétlenül valami meseszerű patinát kapnak. Általában így történik - de nem törvényszerű. Viszont az biztos, hogy a jelen helyzet nehézségei és szenvedéssel teli küzdelmei, plusz a jövő reménytelensége és kilátástalansága nagyot lendít a nosztalgián. Bármilyen nyomorúságos volt is az a múlt, mégis erősen rózsaszínben emlékezünk rá a mostani nyavalyáink közepette.

Így van ez a megítélt idősebb generációval is. A pusztai vándorlás minden egyes hisztije nekik köszönhető. Hiszen éheznek és szomjaznak, és ezért Mózes, Áron és az Úr a felelősek, mert minek kellett őket elhozni Egyiptomból, a húsos fazekak mellől, ahol rabszolgaként ugyan, de mégis volt mit enni, inni, volt lakhely, biztonság... a pusztában vándorolva pedig a szabadság egyáltalán nem tűnik olyan nagy cuccnak. Hiába a rabszolgaság nyomorultsága, a jelen körülmények közt a nosztalgia megszépíti azt az időt.

Másik oldalon pedig ott a fiatalabb generáció, akik már a pusztában születtek vagy csecsemők voltak a kivonuláskor, talán éppen őket mentette meg a bárány vére, de mégsem mond nekik semmit Egyiptom. Nincs emlékük a biztonságos rabszolgaságról, amit az idősebbek állandóan emlegetnek. Ők a semmibe születtek, a pusztába, a pusztában való állandó tévelygésbe. Nincs múltjuk, jelenük is alig. A mindennapi életbenmaradás nem igazi történelem, hiszen az egysejtűektől kezdve minden növény és állat közös története. Nyakukba zúdult egy nagy adag törvény, amivel úgy tűnik az idősebbek nem sokat törődnek, nekik meg egyelőre sejtelmük sincs mit jelentenek és mit kéne kezdeniük velük. Gyökértelen lebegő generáció ez, a semmiből jönnek, de minden előttük van még.

Számomra most egészen kísértetiesen tökéletesnek tűnik a párhuzam a mi kis magyar történetünkkel. Egész megdöbbentő, hogy a szétválasztott két generáció gyakorlatilag mennyire közel van egymáshoz és szellemileg mégis mennyire távol. Úgy alapból nem gondolnám magamat annyira idősnek, főleg a szépen konzervált infantilizmusom miatt sem. De egyháztörténetet tanítok tizenegyedikben, és a huszadik századot véve mégis mélyen megdöbbenek, hogy míg a szocializmus és a rendszerváltás kristálytiszta valóság a számomra, addig ezek a felnőtt lányok, akiknek nemsokára munkájuk és családjuk lesz, még meg sem születtek akkor, amikor a rendszerváltás volt.

Kapásból és élesen szétválik a két generáció, ami a számomra életemet befolyásoló élmény, az nekik az ég világon semmit sem mond. Pedig első látásra talán nem is látszik ez a szakadék, látszólag talán én is fiatal vagyok, de az istenítélet a generációkon megítél engem is. Belekeveredem azok közé, akik visszasírják a szocializmust, mert bezzeg akkor mindenkinek volt munkája, ingyen volt a tanulás, a diploma még ért valamit, nem volt ekkora adósságunk, sem az országnak, sem az embereknek, és úgy általában szépen megmondták nekünk hogy mit tegyünk és mit gondoljunk, és azért ez hú, nagyon kényelmes volt. A másik oldalon meg látom ezeket az édes hittanos kislányaimat, a számtalan fiatalt, akik mintha tényleg a semmibe születtek volna, a pusztába, a folytonos tévelygésbe, egy minden rendszert és tudatosságot nélkülöző népbe, ahol a vezetők mindig esetleges ötletek alapján döntenek és a fiatalok ezt a pusztát és magát a tévelygést nyilván képtelenek otthonként felfogni, gyökéltelenségük, folytonos virtuális valóságokba való menekülésük a valóság elől a talajvesztettségük bizonyítéka. Nem tudják és nem is akarják a nekik gyártott törvényeket értelmezni, mivel eleve értelmetlennek látszik az egész. És bizony számukra ez a nagy semmi a jelen valósága, mégis csak róluk mondható el, hogy minden előttük van.

Az ítélet a generációk felett Meribá vizeinél nem bosszú vagy büntetés. A jövő záloga. Ígéret földje, új ország, új otthon, új élet - ezt nem lehet felépíteni nosztalgiára, meghamisított emlékekre. Viszont fel lehet építeni a semmire. Vagyis azokra akiknek még semmijük sincs.

A nagy kérdés, hogy nekünk öregeknek mi marad. Pár fontos dolog: (1) A mi nevelésünk, szülői gondoskodásunk, a mi hitünk és világképünk ne akadálya hanem segítsége legyen a fiatalabb generációnak. (2) Szorosan öleljük magunkhoz a saját hibáinkat és bűneinket, hogy azok terhét ne nekik kelljen viselniük. (3) Lemondva önimádatunkról és a meggyőződésről, hogy a gyeplőt mindaddig nekünk kell kézben tartani,  míg úgy kell majd kifeszegetni hideg halott görcsös kezünkből, ehelyett hihetetlenül kell bíznunk bennük. Erősen hinnünk kell, hogy jobban fogják csinálni, mint ahogy mi már nagyrészt elbaltáztuk. (4) És minderről biztosítanunk is kell őket, bizalmunkról és beléjük vetett hitünkről, mély és odaadó, szó szerint önfeláldozó szeretetünkről, mely azt üzeni, hogy ők az igazán fontosak.

Tudom, már megint egyszerűen naiv és idealista vagyok. De tudva, hogy mennyi mindet elrontottam, hogy bennem is hogyan burjánzik a nosztalgia és látva, hogy mennyi tehetség és lehetőség van bennük, én igenis reménykedem egy szebb jövőben. Lehet, hogy tényleg negyven év pusztai vándorlás kell ahhoz, hogy megtisztulhasson a nép a megkötöző nosztalgiától, tőlünk öregektől? Mindenesetre azt hiszem ezentúl csak olyanokra fogok szavazni, akik már a pusztában születtek.





2013. május 12., vasárnap

2013. május 10., péntek

reális

A pedagógia egyik legtrükkösebb része, hogy képesek vagyunk-e reális elvárásokkal fordulni a tanítványaink felé. Ha ez összejön, szerintem már nagy baj nem lehet. Mert ehhez előfeltétel (1) a lelkesedés, hogy egyáltalán akarunk kezdeni valamit azzal a gyerekkel, (2) a hit, hogy van értelme annak amit teszünk, a gyermek igenis képes a fejlődésre, változásra, növekedésre és szerintem leginkább (3) a személyesség, hogy nem valami uniformizáló tantervet kell letolnom az osztály torkán, a gyerekek nem csak egy-egy újabb téglák a falban (Pink Floyd), hanem önálló személyiségek, saját értékekkel és fogyatékosságokkal, speciális képességekkel és képtelenségekkel. A tanár pedig felvállalja az erőfeszítést, hogy mindenek előtt megismerje a tanítványát. És akkor lehet reális elvárásokat kitűzni.

Ennek helyzetnek a tökéletes ősképe, a reális elvárásokkal rendelkező pedagógus Calhoun edző a Greaseből. Sajnos pont ezt a jelenetet nem találtam meg sehol videón. Amikor Travolta megjelenik először a tornateremben, hogy sportolni akar, akkor az edző örömmel fogadja, és mielőtt végigpróbálnák a sportágakat, keresve a Travoltához, vagyis Dannyhez illőt, mindenek előtt elmondja a reális elvárások királyát: "Előszöris napi két dobozra csökkented a cigarettázásod." Elvégre mégiscsak sportolásról van szó...

2013. május 9., csütörtök

I'm sorry

(A címkék segítségével próbálnám valahogy összekötni az egymással összefüggő írásokat. Mindig elhatározom, hogy végre a már megkezdett csoportokat fogom bővíteni, de úgy látszik, mindig adódik még egy meg még egy új csokor. A mai is ilyen, ebben majd egyszerű, külön értelmezetlen emlékképeket sorolok majd fel. De sajna még újabb címkék is motoszkálnak bennem...)

Egy bűbájos norvég párt fogok esketni a nyáron. Annyi emlék feltolult bennem arról a két évről, amit kint töltöttem, egyszerűen tele vagyok velük. Semmi extra, talán értelmük sincs, de álljon itt egy.

Amikor kint voltam, akkoriban egy szép hullámhegyet élt meg a norvég foci. Tore Andre Flo és Ole Gunnar Solskjaer, meg még pár norvég focista az angol profi ligában gyönyörűen teljesített, és így a nemzeti válogatott is kijutott a VB-re. Emlékeim szerint ott aztán elég hamar kiestek, de mintha behúztak volna egy győzelmet (vagy legalábbis döntetlent) a brazilok ellen, ami nagy büszkeség volt. Én nem voltam nagy focirajongó, de ennek a szép időszaknak a lelkesedése Norvégiában rám is tagadhatatlanul átragadt.

Szóval azalatt, amíg Oslóban voltam, nem tudom mi miatt, vajon barátságos meccs volt vagy valami elő-selejtező, lényeg, hogy ott Norvégiában az Ullevaal stadionban norvég-magyar válogatott meccsre került sor. Ha jól emlékszem, akkor elég izgalmas volt, ugyanis talán 1-0-ra vezettek a magyarok szinte a meccs egészén, de az utolsó mondjuk 3 percben a norvégok gyorsan rúgtak 2 gólt és így hirtelen megfordították az eredményt. 

Az aranyos az egészben, hogy másnap megyek az egyetemre, leszállok a bicikliről, odajön egy teológus srác, nyújtja a kezét, én is nyújtom az enyém, az arcán különös kifejezés, egyszerre kedves és lesajnáló, de leginkább valami cinkos nevetés bujkál a tekintetében, csak annyit mond részvétteljes hangon: I'm sorry.

Vagy 500 diák járt arra a fakultásra, abból mondjuk 250 fiú. Aznap ezt a kézfogást pont ugyanezzel a körítéssel még legalább ötvenszer, de inkább százszor megkaptam. Helyesek voltak, szerintem őszintén sajnáltak is engem, de persze a norvég büszkeségük ragyogott leginkább. És érdekes módon nem emlékszem, hogy bárki azt mondta volna: We're sorry., csak I'm sorry. Mintha ő lett volna Solskjaer és én álltam volna a kapuban. Hát, édes egy nap volt.




2013. május 8., szerda

top5 a gitár megdicsőülése

Alábbiakban a kedvenc 5+5 gitárszólóm (sosem férek bele az 5-be, de félek később nem tudnék mindig eleve 10-et összehozni), amikben kifejezetten az elektromos gitár megdicsőülésének egészen teológiai magasságait érzem, a gitár egyfajta mennybemenetele.
Ez mindig az épp aktuális véleményem, persze nincs kőbe vésve.

1. Steely Dan: Kid Charlemagne (1995-ös Alive in America-s verzió, Georg Wadenius szólójával)
2. AC/DC: Whole Lotta Rosie
3. Tesla: Dont De-Rock Me 
4. Tommy Emmanuel - szinte bármi (tudom, szinte mindig akusztikus, de mégis)
5. Derek & the Dominoes: Layla
6. Guns 'n Roses: November Rain
7. Stevie Ray Vaugham: Rude Mood
8. Takáts Tamás Dirty Blues Band: Zakatol a vonat
9. Extreme: Get the Funk Out
10. Chicago: Caravan

Ajaj, egyszer belekezd az ember, nem lehet abbahagyni, tudnék még legalább 10-et...

2013. május 7., kedd

csak együtt

Új párt, új plakát - csak a koncepció a régi. Valamiért az utóbbi évtizedben politikai kampányként, a nagy szólamok vezérelveként mindig ugyanazt halljuk: Együtt megy csak, kapaszkodjunk össze, nemzeti konzultáció, népszavazások, stb. Ez a retorika nyilván a demokrácia szelleméből akar fakadni. Egy ideális demokráciában mindenki számít, a döntésekben és eseményekben, a társadalmi változásokban minden egyes állampolgár saját véleménye megnyilvánul, megvalósul. Ez nyilván csak platóni ideák körébe tartozhat, de hogy az árnyék a barlangfalon ennyire torz legyen...

Szívem szerint különösebben nem izgatna a politika, megmaradok a igazságnál, amit Bokonon Könyve 16. fejezete tartalmaz. (Title: What Can a Thoughtful Man Hope for Mankind on Earth, Given the Experience of the Past Million Years? Only verse: Nothing.) Felnőtt állampolgárként viszont mégiscsak érzem a felelősségem súlyát, nyilván szeretnék valamennyire tájékozott lenni, és képes lenni saját, felelős politikai álláspontom megfogalmazására. A legelső szabad választásokon még nem szavazhattam, de azóta minden szavazásra elmentem, és ha jól rakom össze a dolgokat, akkor még egyetlen egyszer sem nyert az, akire én szavaztam (na jó, egyszer). Beleértve az EU csatlakozást...

Hol látom a létezésbe rekesztett demokrácia rákfenéjét? Legalábbis magyar tapasztalataim alapján a következő roppant primitív megállapításokat tudom tenni:

(1) Mindenek előtt az embereknek nincs önálló véleménye. Nem a saját magunk felelős, megharcolt, mérlegelt véleményét képviseljük, hanem mások kreált szólamait, ügyesen kitalált ideológiáit hangoztatjuk. Mintha a jelenlegi politikai viselkedésünk nem arról szólna, hogy képesek vagyunk értékelni a társadalmi folyamatokat, hogy adott kérdésekben a magunkban kialakult etikai értékrend alapján véleményt tudunk nyilvánítani, és ennek a véleményünknek érvvényt is kívánunk/tudunk szerezni. Ehelyett azt látom, hogy - vérbeli fogyasztói társadalom révén - csomagokra fizetünk be. Ahogy egy kommunikációs szolgáltató felajánl egy előfizetési csomagot, egy bank egy számlacsomagot, az autókereskedő a kiszemelt járgányhoz járó extrákat, úgy tűnik, hogy politikai viselkedésünk maximálisan kimerül abban, hogy politikai csomagot választunk. Előfizetünk rá, magunkévá tesszük mindazt, amit a csomag tartalmaz, de amennyiben nem vagyunk elégedettek a szolgáltatással, könnyen tudunk váltani, de akkor is csak egy másik csomagra.

Én a fenti helyzet miatt a 80%-ban az iskolarendszerünket okolom, ami kizárólag a teljesítményt tartja szem előtt, az önálló gondolkodásra, véleményalkotásra nevelést, a gyerekek egyéni értékeinek felfedezését és kiaknázását szándékosan ignorálja, hiszen csak erősen uniformizáló tendenciákkal lehet jól manipulálható nemzetet létrehozni. Amíg az elvárás-rendszerünk tisztán objektív tud lenni, addig egyszerű a jutalmazás-büntetés hatékony pedagógiáját fenntartani. Ha szubjektív értékeket keverünk a rendszerbe, akkor minden és mindenki sokkal kezelhetetlenebbé, irányíthatatlanabbá válik. E nélkül a szubjektív értékekre koncentráló pedagógia nélkül viszont sosem lesznek egy valódi demokráciában önálló vélemény megfogalmazására képes
állampolgáraink.

(2) A másik megállapításom - és ez szorosan kapcsolódik az ideológiai-politikai csomag szemléletemhez - hogy a hatalom és a felelősség köszönő viszonyban sincs egymással. Úgy érzem, hogy míg mindenki nagyon akarja a hatalmat, addig pontosan ugyanennyire nem akar semmi felelősséget. A konkrét döntést én akarom meghozni, de a felelősséget sajnos már nem tudom vállalni, másoknak kell. Akár az Éden kerti almás kaland, akár Jézus pere a nagytanács előtt erről szól. Meg persze ez a hozzáállás mélyen bennünk van, gyerekként és felnőttként, családban és munkahelyen egyaránt. Sőt intézményeket lehet felépíteni tisztán erre a hozzáállásra, ilyen a katonaság, aminek az alap koncepciója ez, "Parancsra tettem!", lövöldözni azt szeretek és az menő, de csak a feletteseim felelősek és a nemzet amit meg kell védenem.

Nálunk szerintem ez most úgy néz ki, hogy bármely ciklusban, bármilyen rendszerben, a hatalom szépen megvan a vezetőinknél, gyakorolják is lelkesen, és azzal, hogy mi megválasztottuk őket (legalábbis a többség) az ő döntéseikért mi vállaljuk a felelősséget. Az adott döntésekbe nincs konkrét beleszólásunk, valódi hatalmunk nincs, de a szavazóké minden felelősség, ebből meg mi nem adunk a döntéshozóinknak.

A csúnya az egészben, hogy most beléptünk a választás és kampányolás évébe és kivétel nélkül mindenkinek már eleve ez a koncepciója: Együtt! Együtt mit? Mégis mi a rákot együtt? Jelenleg egyetlen dolgot tudunk együtt, jól megszavazni egy adott politikai csomagot. Ennyi. És aztán az adott csomaggal megvettük a teljes szolgáltatást, fogyasztóként meg maximum magunkat szidhatjuk, ami amúgy konkrét elvárás is, az ország romló helyzete miatt kifejezetten nekünk magunknak, a szavazóknak kell lelkiismeret furdalásunknak lennie.

Én a magam részéről nem akarom együtt. Nem akarom bármely vezetőm döntésének én viselni a felelősségét. A csomagokban nem összefogódzást, szétosztott politikai identitást, képviseletet és pásztorolgatást akarok. Szakembereket akarok. Akik sokat tanultak és nálam ezerszer jobban értenek a gazdaság és a társadalom működéséhez. Professzionális munkát akarok, amihez hozzá tartozik, hogy az elvégzett munkához természetesen felelősség is járul. Hogy a sikerek és a kudarcok egyaránt tükröződnek a munkás bérében és megbecsülésében. Szívesen fizetek szavazattal és adóval felelős szakembereknek, akik számonkérhető módon elvégzik a munkájukat. Már bocsánat, de az én demokráciámban igenis az szerepel, hogy az államvezetés egy egész nemzet fizetett professzionális alkalmazottja, beosztottja. Ennyi.



2013. május 6., hétfő

anyák tegnapja

Miután tegnap illetlenül a végtelenített mesémet írtam meg, ma köszönteném az édesanyákat. Tegyük hozzá, hogy bár Pencen és Csőváron édesek voltak a gyermekek az anyáknapi műsorukkal, mint minden ilyen direktívát követő ünneppel, ezzel is az a bajom, hogy lehetőséget biztosít a számunkra, hogy az egész évben elkövetett szeretetlenségünket most egy nap alatt kompenzáljuk. Szóval azt mondom, hogy inkább legyen minden nap egy hajszálnyit anyák napja is, így a mai tegnapután ennek jegyében írom ide egyik kedvenc anekdotámat plusz magyarázattal.

Az alábbi rövid gondolatsort egy kalap alatt a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesülete pártoló tagsági székfoglalójának is szánom. (Hasonló megfogalmazásban, egy teljes cikk részeként a júniusi Lelkipásztorban meg fog jelenni.)

Lelkésznő barátom mesélte saját életéből a következő anekdotát.
Világ életében iszonyatosan izgult minden vizsga és zh előtt. A zárószigorlata előtt már első gyermekét várta. Férjével utazott a vonaton, fel Pestre, a nagy vizsgára és neki is feltűnt a szokatlan nyugalma. Meg is kérdezte:
- Hogy lehet, hogy ennyire nem izgulsz a zárószigorlatod miatt?
- Tudod, a hasamban több van, mint a professzorok fejében összevéve… - válaszolta hirtelen és ösztönösen.

Több szempontból is zseniális ez a meglátás. Először is a maga lázadó módján tökéletesen érzékelteti a saját női helyzetét egy férfiak uralta struktúrában. Másodszor megmutatja, hogy habár készen várja a szerep, amit rászabtak, amit a már betöltött teológus szerepe alapján kötelessége lenne folytatnia, mégis egy könnyed huszárvágással ellép a kényszerítő erők elől és egy abban a helyzetben saját utat választ. Harmadszor szépen hangsúlyozza a nők valósághoz való összehasonlíthatatlanul szorosabb kötődését. Negyedszer pedig tökéletes példa a női gondolkodásra, a szabadságra, ahogy tökéletesen irracionálisan, de mégis mélyen rátapintva az igazságra reagál az adott helyzetre.

Ez az igazság pedig egyértelműen a férfi nem biológiai helyzetéből adódó kompenzációs görcséből fakad. Mivel a nők a szexuális aktus során a befogadó szerepet töltik be, számukra a valósággal való kapcsolat mélyen egzisztenciálisan kódolt már a létezésükben. Míg a behatoló férfi egzisztenciálisan is elveszít valamit, addig a befogadó nő otthonává, edényévé, fészkévé válik ennek a létezésnek. Természetesen a várandósság, az új élet hordása, és persze maga a szülés tovább mélyíti ezt a valósággal való szerves kapcsolatot. Ezzel a valósággal szemben újra és újra talajt vesztő férfi számára újra és újra bizonyítani kell létezésének jogosságát. Ebből fakadnak aztán a mesterségesen kreált, a valósághoz kötődés illúziójával kecsegtető férfias játékok. Kezdve az erő és bölcsesség előjogainak látványos hordozásával. Folytatva a nő és a születés mellé rendelt nemes védelem lovagi eszméjének képviseletével, amivel egy időben azért társadalmi méretekben meg is gyalázzuk (eugenika) vagy éppen következetes módon írtjuk (boszorkányüldözés) ezeket a védendő nőket. Egészen a legkegyetlenebb háborús játékokig, melyeknek sokszínű, sokféle szintjén mindenféle férfi megtalálhatja a számára legtesthezállóbb kompenzáció kielégülését. Egy szó mint száz, a férfi kompenzáció társadalom és kultúra formáló tsunamija közepette nem árt, ha egy kicsit, legalább néha-néha lelepleződik a mi mély méh-irigységünk is.

A magam kényszeres módján, baráti társaságban, ennek a görcsömnek én úgy szoktam hangot adni, hogy őszinte felháborodást színlelve közlöm: Négy gyerekünk van, de feleségem annyira irigy és önző, hogy nekem egyet sem engedett kihordani közülük.

Így hát megmarad a laza kapcsolatom a valósággal, amit mint valami nagyon összetett festményt, műalkotást szemlélek, de ami a legtöbb esetben értelmezhetetlen, interpretálhatatlan marad.




2013. május 5., vasárnap

mesesem

Egyszer volt, hol nem volt, a Sokat Susogó Erdő közepén, a nagy tölgy tövében egy takaros kis házikóban lakott Guriga Gigi, a kis galacsinhajtó. Guriga Gigi nagyon szerette a színes masnikat, minden reggel másmilyen színűt biggyesztett a hajacskájába. Legjobb barátai épp a szomszédságában laktak: Csuszi Csabi az éles nyelvű kis fakúsz a tölgyfa törzsén élt; ahogy a mogorva, nagy barna szarvasbogár, Szarv Szervác is; Pille Polli a ragyogóan színes pillangó - aki annyira, de annyira szeretett táncolni - a falevelek árnyékában lakott; lent a gyökerek közt élt Suttyó Sanyi az agyas rókafiú, akinek mindig volt egy ügyes kis tréfa a tarsolyában; mellette az avar közt pedig Giliganyi Gréti a kicsike gilisztalány lakott, akit minden reggel elvitt Nőszirom Náncsi néni vidám Berkenye Bölcsijébe a cikázóan fürge Fecske Fruzsi, már amikor Gyíkó Gyuri a szép színes, de mindig nagyon feledékeny gyíkocska valahogy megint elfeledkezett Grétiről. A jókedvű barátok sokat játszottak, nem kellett aggódniuk, mert nem messze, a Fütyülős Fenyvesen túl, ott lakott a híres harkály doktorbácsi, dr Himlő Henrik, aki mindig örömmel segített a Sokat Susogó Erdő minden kis bajbajutott lakójának. A bölcs bagoly bácsi, Bagó Balambér volt Henrik doktor legjobb barátja, szívesen összejártak beszélgetni, feketepéterezni és ilyenkor egy-két kupica Nárcisz Nektár is lecsúszott, amit kifejezetten nekik készített Mandarin Melinda, a Kikerics Kaptár tekintélyes méhkirálynője. A vidám játékot, ahogy a Susi Erdő minden eseményét szemmel tartotta a magasban méltóságteljesen keringő Sikoltó Sebestyén sas főtörzs, a rend őre. Ha Gigi és barátai izgalmas kalandjaik közben bajba kerülnének Sikoltó Sebestyén azonnal szól a három beosztottjának, Sólymó Samunak, aki olyan gyors mint a szélvész, Vércse Viktornak, akinek éles hangját még a Három Híres Hegy lejtőin túl lakó Mufurc Muflonok is meghallják, és Héja Hugónak, aki mindig éberen figyeli, hogy a Lötyögős Ligetben miféle huncutságra készül a hét Csibész Csimpánz, Tubó, Fidó, Badó, Sajó, Zubi, Vabi és Fabó. A Csibész tesók banándézsmálás közben mindig valami mulatságon törték a fejüket, és olyan hangosan vihorásztak, hogy még Büddencs Bonifác a szelíd és butuska borzfiú sem tudott odafigyelni a levélre, amit éppen Mézes Melisszának, a bájos menyétlánynak írt, aki nagyon tetszett Bonifácnak és akit el akart hívni Brumi Berci szülinapi bulijába. Ugyanis Brumi Berci egy csomó kedves barátját meghívta a zsúrjára, nem csoda hogy akkora sürgés-forgás kerekedett a Bazsalikom Barlang házatáján. Brumi Papa a bevásárlást intézte a mindig alapos Teknó Tódor, a boltos teknős üzletében. Brumi Mama bőszen takarított, legjobb barátnői is segítettek neki, Őzike Irén és Dámvad Dalma, de a nagy takarítás közben is maradt idő megbeszélni a legfrissebb híreket, hogy micsoda kincset talált Vakond Valdemár és hogyan próbálta tőle elvenni Veres Vendel a kapzsi vaddisznó, de szerencsére időben közbelépett a négy mókás mókuspajtás, Miki, Muki, Madi és Maxi, akik a téli makk-készletük egy részének feláldozásával elkergették Vendelt. Brumi Hugi pedig hát persze, hogy a Ragyogó Rétre tartott virágot szedni  kedvenc bátyókájának, de útközben nem felejtkezett el Daru Dömötör tanítóbácsi intéséről, hogy óvatosan kerülje el Furmányos Ferkó, a rosszhírű ordas farkas kalyibáját, pedig Ferkó mostanában csak a galacsingyűjteménye rendezgetésével volt elfoglalva, amihez a legszebb darabokat természetesen az aranyos Guriga Gigi szállította neki...

...és így tovább a végtelenségig...

2013. május 3., péntek

2013. május 1., szerda

top5 teológiailag érintett filmek

Alábbiakban a kedvenc 5 filmem, amik teológiai szempontból komoly mondanivalót hordoznak (a mondanivalóra a zárójelben külön is utalok).
Ez mindig az épp aktuális véleményem, persze nincs kőbe vésve.

1. Bálnalovas (megváltó)
2. Doktor Parnasszus (bűn és bűnhődés)
3. Dogma (szabad akarat és engedelmesség)
4. Stigmata (érzékeny Isten)
5. Mátrix trilógia (megváltás)

Amiknek még az ötben lenne a helyük: Bergmantól a Hetedik pecsét és az Úrvacsora; mind Fritz Lang és Osamu Tezuka Metropolisa; Jézus Krisztus Szupersztár; Holt Költők Társasága; Constantin; Emberré lett Krisztus, ami pécsi ifjúság 2007-ben előadott zseniális passiójátéka...