2017. július 6., csütörtök

Rawiri sír

(Elmondok egy mesét. Ez egy maori teremtéstörténet. A maorik pont a Föld átellenes pontján élnek, pontosan alattunk, vagyis az ő szemszögükből messze felettünk vannak. Ez Új-Zéland és a környező apró szigetek vidéke. Kilométerben számolva a lehető legmesszebb vannak tőlünk. Persze azt jól tudjuk, hogy ember és ember között a távolság igazából nem kilométerben mérhető, gyakran pont a legközelebbi ember van tőlünk a legmesszebb. Ugye?)

Irirangi, a maori világteremtő isten, egy lebegő kagylóhéjon ücsörgött a végtelen óceán közepén. A nap szépen sütött, és a ragyogóan kék óceán vette körül. Ameddig a szem ellátott, és azon is jóval túl, sehol nem volt semmi más: csak a nap, az ég, az óceán és Irirangi a kagylóhéjon.

Ha már világteremtő isten, akkor kéne csinálni valamit, gondolta magában Irirangi. És a saját örömére, meg hogy megtörje a végtelen óceán egyhangúságát, Irirangi kiemelt a vízből egy kis korallzátonyt, homokpadot. Hogy a szigetecske ne legyen olyan üres, Irirangi azonnal embereket is teremtett rá, formára hasonlókat, mint önmaga. Az emberek értetlenül néztek körbe, nem tudták, hogy hogyan kerültek oda, és mit keresnek ott egyáltalán. Irirangi azt akarta, hogy a teremtményei, a gyermekei, az emberek boldogok legyenek. Végülis hozzá tartoznak. Ezért gyorsan teremtett nekik árnyat adó fákat is, amiken édes gyümölcs termett. És az emberek tényleg boldogok lettek, Heverésztek az árnyékban és ették a gyümölcsöt.

Teltek múltak az évek, - ami Irirangi számára csak egy tapsolásnyi idő, - és az emberek összebarátkoztak egymással, sőt, szerelembe is estek, gyermekek is szép számmal születtek. Bár megérve a tisztes öregkort, az aggastyánok eltávoztak az életből, hamarosan mégis kicsit zsúfolt lett a kis sziget. Ahogy kevesebb lett a hely, úgy nőttek a feszültségek. Barátok hajba kaptak, szerelmesek kiabáltak, a gyerekek meg összeverekedtek. Egy nagydarab, erős férfi meg parancsolgatni kezdett a kicsiknek, vékonyaknak, gyengébbeknek. Meg is ijedt Irirangi, hogy a boldogságuk így elillant, gyorsan teremtett egy másik kis szigetet, gyümölcsfákkal, és az emberek felét szépen átköltöztette oda. Végül még madarakat is teremtett mindkét szigetre, színes tollruhájuk szépséges volt, csodásan daloltak és repkedésük gyönyörködtette a szemet. A béke és boldogság visszatért.

Gondolhatjátok, ahogy peregtek az évtizedek, újra és újra megismétlődött minden. Ahogy egyre több ember osztozott egy szigeten, egyre több lett a gond is. Az általános békét és boldogságot fokozatosan felváltotta a harag, a gyűlölet, a féltékenység és az irigység, és az erősek kegyetlenkedni kezdtek a gyengékkel. Irirangi pedig újabb szigeteket emelt ki az óceánból, elosztogatta rajtuk az embereket, a gyümölcsfák és a madarak mellé hűs forrásokat és tavakat, ámulatba ejtő sziklákat, frissítő hajnali szelet, és más ilyeneket teremtett, hogy mindig mindenki boldog lehessen. De az megint hamar elmúlt...

Irirangi jól látta, hogy az emberek öröme mindig mulandó az általa teremtett világban. A folyamatos teremtés viszont annyira lekötötte, hogy rájött, szüksége lesz segítségre. Elválasztotta tehát önmagából a fiát, Rawirit.

Rawiri álomszép kisfiú volt, Irirangi nem győzött gyönyörködni benne. Nem egyszerűen külsőleg, hanem a szabadság és a vidámság összefonódása sugárzott belőle. Rawiri rajongott a világért. Teljes erejéből rohant az aranyló homokkal borított tengerparton, majd belevetette magát a hullámok közé. A vízben a delfinekkel és teknősökkel játszott, a parton az emberekkel barátkozott. Alkonyat után pedig a tengerparton állva megfújta a hatalmas fehér kagylóból készült kürtjét, melynek mély, búgó hangja végigvisszhangzott a szigetek között.

Irirangi gyönyörködött ugyan fiában, de ahogy az felcseperedett, egyértelművé vált, hogy Rawirit egyáltalán nem izgatja apja ténykedése, és semmi kedve részt venni a teremtésben. Rawirinek ott volt a napfény, a hűs óceán, az aranyaló homokpart, a szabadság, semmi másra nem vágyott.

Irirangi semmitől sem akarta megfosztani a fiát, de mégiscsak szüksége volt rá. Így egy nap kézen fogta, és együtt végigrepültek a szigetek fölött. Irirangi megmutatta Rawirinek a világot. A sok szépség közepette Rawiri meglátta a boldogtalanságot is. Beteg gyermekét ápoló édesanya. Egy nagy teher alatt roskadó vékony emberbe belerúg egy nagyobb és erősebb, majd gúnyosan röhög. A félelemtől épp sírva fakadó kislány. Szívszaggatóan bús ének egy temetésen. Egy vérgőzös csata utáni néma csönd. Egy hurok lóg egy faágról...

Irirangi végül visszavitte Rawirit a megszokott tengerpartjára. Rawiri a könnyeivel küszködött, de a bánatát is felülmúlta a haragja, a feltámadó izzó dühe. Állt a tengerparton, és már hiába ragyogott a nap, hiába csillogott az óceán, lelkében a bánat és a harag fortyogott.

- Elvégre isten vagyok. - mondta magában. - A világot meg kell menteni önmagától. Ki más tehetné meg, mint én? Nekem kell megmentenem a világot!

Akkor Rawiri elrugaszkodott a földről, fel az égbe. Örvénylő viharfelhők vették körül, ő pedig mennydörgő hangon elkiáltotta magát:

- Legyek tűz! Legyek mennykő, villám, tűzeső!

És akkor Rawiri alászállt a földre és felperzselte a szigeteken azokat a helyeket, ahol csaták dúltak, embereket kínoztak, ahol gonosz terveket forraltak és ahol emberek pokollá tették egymás életét. A pusztítás iszonyatos volt, de azok kevesen, akik megmaradtak, azok a jók és az ártatlanok. Rémülten bújtak egymáshoz, és félelemmel telve meredtek a megperzselt világra körülöttük.

A hamuból lassan növények nőttek, fű és virágok. Lassan visszatért az élet a szigetekre. A megmaradt emberek újjáépítették a falvakat, újra megművelték a gyümölcsösöket. Az ijedtség megmaradt a szívükben, félve tekintettek fel az égre, de újrakezdék az életet. Néhány generáció múlva már az ijedtségből sem maradt semmi.

Aztán pedig, ahogy várható volt, minden rossz is újra visszatért: a harag, a gyűlölet, az irigység, az erősebbek kegyetlenkedése, félelem és rettegés. Háborúk, betegségek, a szabadság ezerféle elvesztése. Rawiri attól is megrémült, amit tett, de még inkább a kudarctól, hogy végül semmi sem változott. A tengerparton, a kedvenc helyén ült és hullámokat bámulta - de nem nyugtatta meg. A mélységes bánat, a csalódás keserűsége szépen lassan, fokozatosan megint indulattá változott benne. Ismét eljutott odáig, hogy neki kell megváltoztatnia a világot.

Akkor Rawiri megint elrugaszkodott a földről, fel az égbe. Örvénylő viharfelhők vették körül, ő pedig világot rengető hangon újra elkiáltotta magát:

- Legyek mennydörgés! Legyek földrengés, lavina, sziklaeső!

És akkor Rawiri alázuhant a földre és ahogy becsapódott, rengés rázta meg a szigeteket, sziklafalak emelkedtek ki a széttöredezett földből, amik elválasztották egymástól a háborúzókat, a gyűlölködőket. Megmászhatatlan csipkés hegygerincek tekintettek le a döbbent emberekre, akiket immár falak zártak el ellenségeiktől - egyúttal összezárva azokat, akik egymást támogatták, akik addig egy oldalon küzdöttek.

Az eredmény a megrázkódtatást követően általános örömöt és békét hozott. Egy darabig. Mert az együttélés nem egyszerű, főleg összezárva. A kis ellentétek napról napra erősödtek, míg egészen pokollá nem tették egymás életét az együvé rekesztett közösségek.

Rawiri megint csalódottan figyelte az eseményeket, és amikor kiáltások - a parancsolgatás, a rettegés, az egymásra mutogatás kiáltásai - visszhangoztak a sziklafalak közt, visszaült a tengerpartjára. Az elválasztó sziklák pedig lassan elporladtak, elhordta őket a szél. Rawiri bánata pedig örvényként kanyargott isteni lelkében, ismét az indulat lassan erősödő viharát keltve föl benne.

Végül Rawiri megint elrugaszkodott a földről, fel az égbe. Örvénylő viharfelhők vették körül, ő pedig mindent elsöprő hangon újra elkiáltotta magát:

- Legyek szélvihar! Legyek tornádó, tájfun, orkán!

És akkor Rawiri alászállt a földre, és elsöprő vihar csapott a szigetekre. A szél magával sodort mindent, felkapta az embereket is, és véletlenszerűen szanaszét, lakóhelyüktől távoli szigetekre rakta le őket. Mire elült a világot végigsöprő orkán, az emberek idegen helyeken, idegenekkel körülvéve találták magukat.

A kezdeti tanácstalanságot felváltotta a teljes újrakezdés lehetősége és öröme. Új találkozások, ismerkedések, új barátságok és szerelmek fényében az emberek hamar megtalálták a helyüket, a feladataikat. Rawiri elégedetten szemlélte mindezt, öröme végre teljesnek tűnt.

Az újrakezdések boldog korszaka sokáig tartott - de nem tartott örökké. Szépen lassan az érdekes, különleges idegenekből ismerős és idegesítő szomszédok és családtagok lettek, és lépésről lépésre visszatért minden, a harag, a gyűlölet, a féltékenység és az irigység, és az erősek kegyetlenkedései a gyengékkel.

Rawiri összeroskadt. Élettelenül gubbasztott tengerpartján, szeme csukva, már a tengert sem nézte, a parti szél egészen belepte homokkal, hosszú fekete haja szürkévé vált, apró rákok és csigák költöztek bele.

Irirangi csak annyit érzett, mintha egy koromfekete, éles kavics növekedne gyorsan a szívében. Tudta, hogy baj van, így azonnal fiához sietett. Ott találta Rawirit félig a homokba temetve, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Akkor Irirangi kibújt világteremtő hatalmából, hogy csakis apa, illetve inkább anya lehessen. Csendesen és óvatosan odaült Rawiri mellé, a fia fejét a vállához húzta, és egészen gyöngéden simogatni kezdte. Minden mozdulattal egy kis homok pergett le Rawiriról, a csontszürkévé vált haja pedig egészen lassan kezdett visszasötétedni. De a szeme csukva maradt és egyetlen lélegzetet sem hallatott. Akkor Irirangi Rawiri fülébe suttogott:

- Hozzám tartozol!

Irirangi hangja olyan volt, mint a legkisebb forrás legördülő vízcseppje. Mint a leghatalmasabb fa legmélyebbre érő hajszálgyökerének növekedése. Mint a megtermékenyített petesejt első osztódása.

- Hozzám tartozol!

Akkor Rawiri röviden, reszketőn levegőt vett. Lélegezni kezdett. Kinyitotta a szemét, ami olyan mély és sötét kék lett, mint kristálytiszta óceán legmélye. És Rawiri sírt. Feltartóztathatatlanul kezdtek ömleni a könnyei.

A könnyekkel együtt pedig eleredt az eső. Csendes, lágy, illatos nyári eső. Mindenütt.

Az eső pedig szépen lassan átitatta a földet, életet és erőt adott fáknak és virágoknak, felüdítette a szomjazó állatokat és embereket. Ugyanakkor csendesen és szelíden feloldotta a haragot, kioltotta a gyűlöletet, elmosta a féltékenységet, felhígította az irigységet, és a kitartó esőben átázott erőszakosok kezéből a sárba hullottak a fegyverek.

Az emberek pedig kint álltak az esőben, lombos fák vagy csöpögő ereszek alól nézték a záport. És mintha kivétel nélkül mindenki szavakat hallott volna a földet érő cseppek millió, halk szívdobbanásnyi neszéből.

- Hozzám tartozol!



2017. július 5., szerda

téridőző


Mindig zavarba ejtő számomra egy ilyen gigantikus építménnyel való szembesülés. Egyrészt persze fel vagyok háborodva az esztétikai és a tényleges seben, amit az őstermészeten ejt így az ember. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy le is nyűgöz, egyszerűen ámulatba ejt. Ez a két erő egymásnak feszül bennem. Pont mint a gát meg a víz.


Ilyenkor elemi erővel jár át a gondolat: a Bábel Tornya óta tudjuk, hogy ha képesek lennénk megérteni egymást, akkor az ember bármit véghez vihetne. Mondjuk egy 200 méter magas, 2 millió köbméter vasbetonból felépített, tökéletes ívbe hajlított fallal megtartani 200 millió köbméter vizet.

A fal tetején állva küzdöttem, hogy gyenge emberi tekintetemmel képes legyek befogni a távolságokat. Esélytelen - ez inkább sas-tekintetnek való feladat. Körülöttem égbetörő hegygerincek, mögöttem a víztömeg nagy kéksége, alattam a mélység. Idepottyantva a végtelenből a hatalmasság közepébe meglepett egy gondolat.


Azt hiszem, igazából nincs is tériszonyom - időiszonyom van.

Miért kell, hogy a tökéletes pillanat örökkévalóságát az idő kényszerítő ereje beletaszítsa a múlt mélységébe, nem hagyva maga után mást, mint az átélt teljesség egyre reszketőbb emlékképét?

Amúgy pedig nincs igazad, a fénykép pont nem az időtlenséget őrzi.




2017. január 11., szerda

tizenhárom

mínusz húsz fok van
a meleg szívbe zárul
mínusz húsz fokban




2017. január 4., szerda

a csönd éve

az az év eltelt
volt jó volt rossz
néha persze a rossz a jó
a jó pedig valójában rossz
a volt pedig
belénk kapaszkodva
éppen most
utazik tovább a jövőbe
a darabkák maguktól kibújnak
szaloncukorpapír csomagolásukból
hegyek közti tóparti séta esőben
aggastyán fenyőtörpék
színterjesztő hengerek
vijjogó körfűrész
teológiai bohóckodások
egy újabb irracionális lakó
súlyos kardok sorakoznak
chad libabőrző hangja
nyakizomláz
világosság a kút mélyén
a túl okos ifjú bizonytalan
vékonyra sikerült semmi
felkérésre megírt első könyvem
megintcsak kiadhatatlan
egy óra levegő nélkül
hallelúja visszhangok
félelembe oltott gyűlölet
messze túl a megérthetőn
a negyvenkettő
nem zene
nem zaj
nem üvöltés
nem hangzavar
kakofónia

legyen csönd
némaság
meghallani önmagunkat
meghallani őt
vagy csak semmit sem hallani
végre

legyen csönd
egy csöndes esztendő
csnds sztnd
nd nd



2016. november 24., csütörtök

lakkfény

Idebent nagyon fontos emberek egy nagyon fontos konferencia végén nagyon fontos püspöki prédikációt hallgatva szépen elmerültek az önmaguk fontosságának tudatosulásában.

Odakint a ragyogó napsütés azúrkékbe vonta a tó vizének ritmusos, mégis sohasem ismétlődő hullámait.

Idebent valami fontos üzenet szeretett volna szívekig, lélekig jutni, de már az effektor oldalán labirintusba került, a receptor méla betonfalán pedig egyszerűen szétkenődött és lecsurgott.

Odakint egy szelíd, buddha-mosolyú munkásember, egyik kezében piros bádogvödörrel, másikban ecsettel, kedvtelve kente le új lakkréteggel az épület faborítását, az ablakkereteket - elvégre hétköznap délelőtt van, ami a jelentéktelen átlagembereknek természetesen munkaidő.

Idebent a monoton liturgia dacára, titokzatos és érthetetlen módon, Valaki mégis - és ez benne a csodás - utat talált, hogy találkozzon az elkóborolt gondolatainkkal, és azokat aranyos szálakkal összefonja.

Odakint, mire bent az utolsó ámen is elhalt, a friss és makulátlan lakkréteg csillogása vett körül minket. Így történt meg velünk az, aminek belül kellett volna.

[Hommage á Kadlecsik Zoltán].

2016. szeptember 23., péntek

ego abscessum

A hőség bénító volt, mint hat réteg paplan egy lázas gyerekre tornyozva. Az égen szálló felhőfoszlányok képtelenek voltak tompítani a nap izgatott ragyogását. Lomha szél görgette maga előtt a kábulatot.

Talán ez okozta, hogy Ylo találkozott a tükörképével. Persze nem tükörkép, de nem is csak jelenés, nem álom, de egészen nem is valóság...

Ylo közvetlenül a part mellett, háton feküdt a sekély vízben, könyökeire támaszkodva vállai lágy doveri sziklákként emelkedtek ki a tó vizéből. Fejét hátrahajtva, csukott szemmel igyekezett kivonni a vízből bőrén keresztül a maradék hűvöset. A tó éppen csak hullámzott, tétova szeretőként még nem döntötte el, mit kezdjen ezzel a beléje merült testtel.

Álom és valóság határán billegve Ylo csak egy pillanatig nyitotta ki a szemét, hogy ezzel leadjon egy utolsó, esélytelen szavazatot a valóság mellett. Ám pillantása a saját tekintetével találkozott. Az élmény annyira zavarbaejtő volt, hogy tudata homokdűnéin kábultan szanaszét heverő gondolatai egyből éledezni kezdtek.

- Nos, mit keresek itt? - kérdezte a tükörkép, halkan, de határozottan Ylo saját hangján.

Szóval, nem egészen tükörkép, de nem jutott eszébe jobb szó. A fölötte lebegő alak arca élesen, pontosan rajzolódott ki, az orr jobb oldalán lévő anyajegy stimmelt, ott volt balra az orrától. A szeme a szemébe mélyedt.

Az arctól távolodva azonban valahogy mégsem volt valós a tükörkép. Vörösesbarna haja hullámokban terült szét az ég hátterén. Nem csak finoman és ugyanakkor valószerűtlenül hullámzott, hanem jóval hosszabbnak is tűnt. Testén ugyanaz a kétrészes, aprómintás fürdőruha, de a testarányok mintha olvadoznának, túl keskeny derék, széles combok, aprócska lábujjak. És a köldök teljes hiánya. Legalábbis látómezeje szélén, mintha így látná. Mégis biztos volt benne, hogy ez ő maga. Kétségkívül ő az, így ahogy van, nem méretarányosan, hanem annál lényegibb módon teljes az egyezés. Ez a tudat megnyugtatta.

A tükörkép a választ várta.

- Azt hiszem, elvesztettem magam. - A hangosan is kimondott szavakat a nádasban egy bakcsó szinte azonnal tolmácsolta a fajtársainak.

- Miért? Volt olyan, amikor önmagad birtokában voltál? - kérdezte vontatottan a tükörkép. A mondatvégi kérdőjel alig hallható kis bluggyanással merült el a vízben, hogy teret adjon a beálló, furcsán szálkás és érdes csendnek. Úgy néz ki, hogy a különböző természetes zajokat épp Ylo testét ölelő víz szippantotta magába, majd alapos és néma őrlés, darálás után valami megfoghatatlan és érzékelhetetlen, monoton háttérzajként engedte vissza. Mintha a feszülő hasán érezte is volna a folyamat okozta bizsergést.

- Talán olyan tényleg nem volt sosem. - formálódott a válasz Ylo gondolatai közt. - Még amikor kisgyerek voltam, akkor sem...

A fülledt némaságban egy pillanatra a gondolatok is Vigeland szoborként megmerevedtek.

- De most érzem először ezt veszteségnek.

A fölötte lebegő tükörkép szája meg sem mozdult, csak a tekintetén keresztül suttogott a tudatában.

- Nem érzékelheted önmagad.
- Ezt én is tudom... A tükörképem nem én vagyok. Az tükörkép. Más. - tűnődés, szaggatott gondolatok. - Nézhetem a kezem... de az csak a kezem... Hol vagyok én?
- Önmagadat csak elgondolhatod.
- Igen, ezt is tudom... de... valahogy így sem stimmel. Ha a kérdésemre önmagamban van a válasz, akkor mintha a válaszból fakadna a kérdés, amivel egyből értelmét is veszti...
- Akkor ne is gondolj. - Lehet, hogy a tükörkép egy haloványat sóhajtott? Eldönthetetlen. - Csak lélegezz. Nagy levegő, menjen tele az a tüdő. ... Most kifújás, szépen, lassan, teljesen... Válasz és kérdés. Kérdés és válasz...

Az utolsó szótagok elenyésztek, ahogy Ylo ismét lehunyt szemmel hagyta, hogy a lassú kilégzés vállait, fejét, arcát, egész testét elmerítse a tó vizében. Ahogy mindenestül a víz alá merült, a tudata is süllyedni kezdett. A pár centi méterekké, lomha és kitartó merüléssé vált. A tudat egyre sötétedő mélységeiből a ritkás gondolatdarabkák apró buborékokként úsztak fel a felszín felé.

Ylo a metrón utazott. A kapaszkodás közben egész csuklóját átcsúsztatta a mennyezetről lógó fogódzó résén. A műanyag megfeszült, a teste távolodni kezdett, mintha a metrókocsi padlója kezdene süllyedni. A csuklója fennakadt, nem fájdalmasan, ha akarná, ki is szabadíthatná, de feszültség a karjában minden mást letompított. A karja nyúlni kezdett, vékonyodott, mint valami gumiszalag, A növekvő feszültség végül az eszméletét is követelte.

Ylo a templompadban ült. Iszonyatosan éhes volt. Körbevették a mise kaotikus hangjai, ő pedig összegörnyedt a gyomrát facsaró görcsöktől. Szorosan becsukta a szemét, hogy nehogy elveszítse pattanásig feszült szemgolyóit. Az őt körülvevő kakofónia közepette gyomorsavat hányt a bársony térdeplőre. Fapofa aranyozott szentek érzéketlenül bámulták a magába roskadt kislányt.

Ylo a szőke fiúval lassúzott. A csupán foltokban megvilágított tornateremben, az entrópiát megjelenítően szétszórt papírdíszek közt derékig ellepte őket a mélyen búgó, ringó diszkózene. A fiú egyre közelebb hajolt, a lehelete előbb a lány homlokát, majd orrát, arcát, fülét simogatta. Végül a nyakában érezte a szőke fiú szuszogását. Egész testében megremegett, amikor a fiú mélyen és hosszan beszívta a haja illatát. Ylo a csukott szeme mögött ragyogóan virágzó akácfák árnyékába merült el. Amikor kinyitotta a szemét, tekintete egyenesen a legjobb barátnője szemével találkozott. Az a döbbent csodálkozás, a mélységes csalódás, az elsöprő fájdalom, amikor egy pillanat alatt minden összeomlik körülötted - minden benne abban a szemben.

Ylo éjszaka vezetett. Az előzősávban száguldott padlógázzal. A felhős égbolt teljes sötétségbe burkolta, csak a fényszórók visszaverődései törték meg a feketeséget. A szalagkorlát vakítóan fehér ragyogása hűségesen kísérte a száguldást. Elnyúló, lassan tekergődző fénycsík, anyagtalanná váló fotonfolyam, mint valami quantummechanika hajtotta sárkánykígyó, elsodorta Ylot a végtelenen túlra, testestül, lelkestül, autóstul. Ott már se kérdés, se válasz - se semmi.



[Hommage á Murakami Haruki]